A neves iskola, amely az ISI nyári táborának ad otthont tinédzserek számára

James Joyce és a Belvedere College (ISI blogbejegyzés "I"):

Tudtad, hogy James Joyce a Belvedere College-ban tanult, abban a rangos magániskolában, amely a mi Nyári angol tábor tinédzsereknek, nem kevesebb, mint öt, vitathatatlanul élete legmeghatározóbb éveiből? Joyce - aki később a modernista avantgárd világhírű regényírójává vált, és A művész ifjúkori arcképe (1916) című önéletrajzi regénye révén világszerte ismertté tette a Belvedere College-ot - 1893-ban, 11 évesen lépett be a Belvedere-be, és egészen az 1898-as érettségi után, 16 évesen történt távozásáig nagyon okos tanulónak bizonyult. Egy előző blogbejegyzés, részben megvilágítjuk az ISI - mint dublini angol iskola - egyedülálló kapcsolatát ezzel a kiemelkedő irodalmi személyiséggel, akit a 20. század egyik legbefolyásosabb írójaként tartanak számon. Ebben a blogbejegyzésben, egy nagyon tanulságos "V" sorozat "I." részében, a Belvedere College gazdag vallási örökségére összpontosítva szeretnénk még jobban megvilágítani Önöket - a Belvedere College alapját képező Nyári angol tábor Dublinban - valamint Joyce helyét, aki csak egy a sok híres öregdiák közül, benne és azon túl.

Élettársának, Nora Barnacle-nak 1904. augusztus 29-én írt levelében James Joyce szűkszavúan bevallotta, hogy hat évvel korábban kilépett a katolikus egyházból - "a leghevesebben gyűlölve azt". "Lehetetlennek találtam, hogy [benne] maradjak" - merészkedik ebben a levélben - "természetem impulzusai miatt. Diákkoromban titkos háborút indítottam ellene, és visszautasítottam az általa felajánlott állásokat. Ezzel koldussá tettem magam, de megőriztem a büszkeségemet. Most nyílt háborút vívok ellene azzal, amit írok, mondok és teszek". A milton-i légkör, amely áthatja Joyce egész írói munkásságát, kezdve a Kamarazene (1907) a Finnegans Wake (1939), talán sehol sem jelzi jobban, mint ebben a levélben, amely messze nem árulja el könnyedén az elidegenedés sátáni érzését, amelyet a száműzetésben ápolt és a regényeiben közvetített: "Nem tudok [most] belépni a társadalmi rendbe" - vélekedett Joyce - "csak csavargóként".

1898-ban, abban az évben, amikor Joyce állítása szerint elvesztette hitét, a fiatal dublini elhagyta a Belvedere College-ot - egy belvárosi katolikus magániskolát, amely a Jézus Társasága gondnoksága alatt állt. Öt évig volt ott diák. Ezt megelőzően - a Keresztény Testvéreknél töltött rövid szünet ellenére, amelyről írásaiban nem kívánt megemlékezni - Joyce a Társaság tekintélyes testvériskolájában, a Clongowes Woodban tanult, Salinsban, Co. Kildare-ben. Oda 1888. szeptember 1-jén lépett be bentlakó diákként. Amikor megkérdezték a korát, a fiatal Joyce azt válaszolta, hogy "fél hat" - ez a csalogatóan ártatlan válasz egy ideig a beceneve volt a kollégiumban.

James Joyce-t összesen tizennégy évig a Jézus Társasága, vagy hivatalos nevén a jezsuiták nevelték. Hiszen még akkor is, amikor 1898-ban elhagyta Belvedere-t, a dublini University College-ban folytatta tanulmányait: ez a katolikus intézmény 1883-ban került a jezsuiták kezébe. Joyce ott szerzett bölcsészdiplomát, és 1902-ben diplomázott. Ha Joyce megőrzött valamit ebből a hosszadalmas képzésből, akkor az - ahogyan legbecsesebb "életrajzírója", Richard Ellmann mondja - az volt:

[A] meggyőződés jezsuita mestereinek képességeiről, ami annál is inkább figyelemre méltó, mert elutasította tanításaikat. "Nem hiszem, hogy könnyen találsz bárkit, aki felérne hozzájuk" - mondta jóval később a zeneszerző Philip Jarnachnak, és barátja, Frank Budgen róla szóló könyvét azzal a megjegyzéssel javította ki, hogy "Ön katolikusként utal rám. Most a pontosság kedvéért és a helyes körvonalazás érdekében jezsuitaként kellene utalnod rám". August Suter szobrásznak, aki megkérdezte tőle, mit őrzött meg jezsuita neveléséből, Joyce így válaszolt [a 17. századi francia drámaíró, Pierre Corneille módjára, aki szintén a jezsuiták szigorú nevelésében részesült]: "Megtanultam a dolgokat úgy elrendezni, hogy könnyen áttekinthetővé és megítélhetővé váljanak".

Joyce 1893. április 6-án lépett be a Belvedere College-ba, hogy a leghíresebb "OB" (Old Boy vagy Old Belvederian, ahogy az öregdiákokat nevezik) legyen. Apja egyre fogyatkozó anyagi helyzete miatt 1891 júniusában kivették az illusztrisabb Clongowes Woodból - "a maga szilfáival, nagy kertjeivel és mesés (...) középkori kastélyával" -, és időközben, ha nem is azonnal, de a dublini North Richmond Street belvárosi keresztény testvérekhez került: erről Joyce nem szívesen emlékszik meg a következő könyvében. A művész portréja mint fiatalember (1916); ehelyett inkább azt választotta, hogy alteregója, Stephen "a szabadidő és szabadság hosszú időszakát" töltse el. Ez volt Joyce egyetlen szakítása a jezsuita neveléssel, mert apjához hasonlóan végül is azon a véleményen volt, hogy "a jezsuiták a katolikus nevelés úriemberei, a Keresztény Testvérek pedig ... annak drónjai". Miután az utóbbiakat "Paddy Stink és Micky Mud"-ként ítélte el a Portré, mondja Simon Dedalus, alias "John Stanislaus Joyce" a feleségének a fiatal Stephen előtt:

-Nem, maradjon a jezsuitáknál Isten nevében, hiszen velük kezdte. Ők majd a későbbiekben is a hasznára lesznek. Azok a fickók azok, akik álláshoz juttathatják.

-És ők egy nagyon gazdag rend, nem igaz, Simon?

-Inkább. Jól élnek, én mondom neked. Láttad az asztalukat Clongowes-ban. Istenemre mondom, jóllakottak, mint a vadkakasok.

Ez a beszélgetés, amely a vacsoraasztalnál zajlik, arról a nagyon is valóságos esetről szól, amikor egy meglehetősen elégedett John Joyce hazatérve elmeséli, hogy aznap a Mountjoy Street-en sétálva szerencsésen találkozott John Conmee atyával, SJ-vel. Conmee atya a Belvedere College tanulmányi prefektusa lett, miután két évvel korábban elhagyta Clongowes rektori állását. Bár még nem volt a jezsuita rend írországi tartományfőnöke, amivé 1906-ban vált, már nagy hatalommal rendelkezett. Amikor megtudta, hogy egykori tanítványa a Keresztény Testvérekhez kényszerül, és tekintettel Conmee atya tanulmányi képességeire, olyan jóindulatú volt, hogy azonnal "felajánlotta, hogy elintézi, hogy James és a testvérei is díjmentesen járhassanak a Belvedere College nevű kiváló jezsuita nappali iskolába".

Van egy másik eset, amelyet Richard Ellmann közölt, és amely, bár nem került bele a A művész portréja mint fiatalember, biztosan kiegészíti ezt. Erre 1895-ben került sor, két évvel Joyce belvedere-i tanulmányai után, amikor nagy megfontoltsággal alkalmazkodva megnyerte az országos tanulmányi díjat az országos középfokú vizsgákon nyújtott teljesítményéért. Ennek a - második ilyen - győzelmének közvetlen következménye volt, hogy apját egy nap két domonkos pap hívta fel, akik felajánlották, hogy ingyen ellátják Jamest szállással, ellátással és taníttatással, ha a Dublin melletti iskolájukba jár. A döntést fiára bízva John bevitte Jamest a szobába, mire az ifjú Joyce habozás nélkül - és apja korábbi kijelentését megismételve - bejelentette: "A jezsuitákkal kezdtem, és velük akarom befejezni".

Amikor Joyce 1893-ban belépett a Belvedere-be, fényűző környezetben találta magát, és gyönyörködött a ház és környéke történetében. Ha a Clongowes Wood a lázadással való felforgató asszociációival "a nagy tettek és nagy szenvedések gondolataira ébresztette tanítványait", akkor a Belvedere a bűnnel és a testi szenvedéllyel való konspiratív kapcsolatával Joyce gondolatait a szuverenitás és az irodalmi halhatatlanság felébresztette. A oldalon. Ulysses (1922), a "Vándorló sziklák" nyitó szakaszában a főiskolával kapcsolatos korai kutatásaiból merít - amelyek, mint Ellmannn megjegyzi, "olyan jó eredménnyel jártak, hogy néhány évvel később egy kis könyv megírását fontolgatta róla" -, amikor Conmee atya a Malahide Roadon sétálva "kis könyvére gondol". Régi idők a báróságban és a jezsuita házakról írható könyvről, valamint Mária Rochfortról, lord Molesworth lányáról, Belvedere első grófnőjéről." Tudatfolyamában értesülünk "[egy] kedvetlen hölgyről, aki már nem volt fiatal, és a Lough Ennel partján sétált, Mary, Belvedere első grófnője, aki kedvetlenül sétált az esti órákban, és nem ijedt meg, amikor egy vidra elmerült. Ki tudhatná az igazságot? Nem a féltékeny Belvedere lord és nem a gyóntatója, ha nem követett el házasságtörést teljesen, ... a férje testvérével?" A véletlenszerű gondolatok és visszaemlékezések, a "félgyónás[ok]" és a "zsarnoki inkontinencia" e folyamatán keresztül fokozatosan leplezett történet a Belvedere család évkönyveinek egy homályos pillanatát tárja fel.

Az 1775-ben Belvedere második grófja, George Rochfort számára épült Belvedere House állítólag Dublin egyik legszebb XVIII. századi háza. Az északi belvárosban, a Great Denmark Streeten található, tervezését és díszítését felváltva Robert Westnek és Michael Stapletonnak, a kor vezető stukkóművészeinek tulajdonítják. Fő szobáit Vénusz, Diana és Apolló istenségekről nevezték el, amelyek jelenlétét a jezsuiták 1841-es birtokbavételével ugyan háttérbe szorították, de nem törölték el. Abban az időben Bracken SJ atya írt a római generális atyának: "Szereztünk egy nagy, gyönyörű házat egy pompás helyen, amely méltó lehet arra, hogy végül megérdemelje a kollégium címet, feltéve, hogy találunk hozzá embereket". Meg is találták őket, és ehhez az impozáns épülethez a jezsuiták hozzáépítették Lord Fingall szomszédos házát, amelyet 1884-ben vásároltak meg.

A fiatal Joyce-t annyira lenyűgözték a kollégium épületei, hogy - talán a fényűzés közepette, a dekadencia levegőjét érzékelve - azonnal nekilátott a Belvedere család történetének felkutatásához. Az ifjú Joyce meglehetősen egyedül volt a nyomozásban, de aztán megint csak mindig is élethosszig tartó érdeklődést és szenvedélyt tanúsított az igazságszolgáltatás elrontása iránt - ahogyan azt Adrian Hardiman 2017-ben megjelent Joyce című könyve is elég átfogóan bizonyítja. a bíróságon: James Joyce és a jog. A fiatal Joyce a Belvedere családról azt tudta meg, hogy Máriát, Belvedere első grófjának, Robert Rochfortnak a feleségét azzal vádolták, hogy 1743-ban viszonyt folytatott férje testvérével, Arthurral. Ahogy Ellmann megjegyzi, "[a] levelek, amelyeket annak idején bemutattak, valószínűleg hamisítványok voltak, de Lady Belvedere-t rávették, hogy vallja magát bűnösnek, hogy elválhasson züllött férjétől". Azonban akkoriban Írországban akkora szégyen és megbélyegzés volt a válás, hogy Robert számára ez túl nagy volt, hogy elviselje. Így ahelyett, hogy elvált volna, kegyetlenül börtönbe záratta a család birtokán, Gaulstownban, Co. Westmeathben, ahol a következő harminc évben továbbra is ártatlanságát hirdette.

Bár Mary többször is kérte a szabadon bocsátását, Robert elutasította. Börtönbe záratta a bátyját is, és gótikus bolondságai közepette egészen 66 éves korában bekövetkezett haláláig fényűző és dekadenciával teli életet élt - ennek oka nem tisztázott; bár látványos beszámolók keringenek egy éjféli gyilkosságról, egy vad kutyák által elkövetett vad támadásról és egy kevésbé rosszindulatú beszámolóról, amely egy "holdfényes" séta közbeni halálos esésről szól. Mindenesetre az 1764-es év volt az, amikor Mary végül kiszabadult - egy törékeny, öreg és rémült asszony, aki mindent elveszített (egyesek szerint még a józan eszét is). Azt mondják, hogy amikor kiszabadult, csak annyit kérdezett, hogy "meghalt-e a zsarnok?", és a hátralévő néhány napot a lánya otthonában töltötte, ahol a halálos ágyán ártatlanságát vallotta.

Tudtad, hogy James Joyce az Ulysses (1922) című művében az ISI Meetinghouse Lane Campusra úgy hivatkozott, mint "a legtörténelmibb hely egész Dublinban." . . . Olvassa el az egészet a korábbi blogunk poszt!